Pár nappal ez előtt talátam egy régi Dropbox fiókot. Beléptem és egy egész elfeledett fótóarzenál, dokumentumáradat, zeneválogatás tárult elém.
Úgy döntöttem, hogy leülök és megnézem mi hasznos és mi haszontalan. Rengeteg felesleges dolgot találtam, ami akkor fontos képnek számított, most felnőtt fejjel már egyáltalán nem az. Göregettem az egeret és csak jöttek és jöttek elő az emlékek. Eszembe jutott, hogy milyen voltam akkor, mit éreztem, és hogyan láttam a világot. Rettenetesen naiv voltam. Mindenkinek elhittem azt, amit mondott, de sokat tanultam és ha nem lettem volna kicsit csalódott, akkor nem tudtam volna verset írni.
El is felejtetem, hogy mennyi verset ítam régen. Tizenkét éves koromban kezdődött. Még ma is megnevettet, ahogy olvasom az első rímeket, szárnypróbálgatásokat. Valahol el kell kezdeni. Így jutottam el ehhez a vershez. Meglepődtem, mikor rátaláltam erre a kincsre a kacatok között. Huszonhárom évesen írtam.
Megcsapott a kávé illata,
Ahogy a reggeli napfény mosta arcom,
Fejemben furcsán zakatoltak
A gondolatok, mint apró
Gőzmozdonyok a makett-asztalon.
Már kijózanodva láttam,
Amit este éreztem,
Tudtam, hogy ez nem ábránd,
Nem álom, mely „megnemtörtént”,
Maga a való cikázott át Rajtam.
S a fuvallat nem józanította elmém.
Talán szívem, s lelkem volt
Ami részegedett Tőle,
Elhagyva önmagam, mentem,
Rohantam Felé.
Egy pillanat volt, semmi
Több, ami belém vájta magát,
Lehet csak ennyi kellett, ami
Elindítson egy LAVINÁT!
Egy olyan életszakaszban írtam, mikor újra rám talált valami. Ihlet, inspiráció, vagy nevezhetem lavinának is. Tényleg az volt. Mindent magával vitt az addigi életemből. Szakítottam a négyéves kapcsolatommal. Rájöttem arra, hogy vannak dolgok, amik ha nem mennek, akkor nem szabad őket eröltetni, mégha kívülről úgy tűnik másoknak, hogy minden rendben van. Egy álarc volt rajtam és már régóta lekívánkozott. Magával ragadott egy szerelmes érzés. Nem volt valós. Nagyot csalódtam. Összetörtek. Apró mozaikdarabokból kellett újra raknom magam. Ez a régi Dropbox fiók pont ezekből a darabokból épült fel.
Rengeteg olyan képet töröltem ki, amit az életemből is kitörölnék, de sajnos nem így működik. A múlt megtörtént és nem változtathatunk már rajta, de ha úgy gondolunk rá, hogy ezek az történések kellettek ahhoz, hogy azzá váljunk, akik most vagyunk, akkor megérte.
Sokat változtam azóta. Akkor csak az volt számomra fontos, hogy szeressen valaki, hogy fontos legyek valakinek. Vigyázz mit kívánsz... Rám talált egy olyan ember, aki már inkább betegesen szeretett, és csak magának akart. Elmart mellőlem mindenkit. Már az elején rájöttem, hogy ennek nem lesz jövője, de azt gondoltam, hogy majd ÉN, majd ÉN MEGVÁLTOZTATOM,MEGMENTEM... Ha az ember nem akar változni, akkor úgysem segít rajta semmi sem. Még jobban szétzuhantam lelkileg. Nem tudtam lépni, mert rettegtem attó, hogy mit csinál magával, vagy akár velem. Nyomot hagyott rajtam... Hirtelen kellett lépnem. Egy évett vett el az életemből.
Bármennyire is régen volt, sebeket hagyott rajtam. Ahogy kitöröltem azt a sok kacatot ami rá emlékeztetett könnyebb lett. Csak néztem magam elé, és nem értettem, hogy miért hagytam megtörténni. Ez is része volt egy tanuló folyamatnak. Egy lecke volt, az egyik pofon amit osztott nekem az élet. Nagyot csattant, de felálltam, és megerősödtem.
